Az elmúlt napokban a konzultációk alkalmával valahogy az a téma lett egyre hangosabb, mikor aludjon a baba, mennyit, hol, hogyan altassam, babakocsiban, ágyban, hordozva, magamon? Mi van előírva? Mennyi alvás kell egy gyereknek? De ha sokat alszik, mikor eszik? Nem hízik! Egész nap altatom, de nem akar aludni, pedig azt írják, hogy többet kéne…
Olyan nehéz megtalálni a magunk válaszait erre a sok kérdésre, és néha minél több információja van az embernek, annál kevésbé érzi magát kompetens személynek a gyermeke mellett. Hasonlítgatjuk a kisbabánkat a szomszéd néni unokájához, barátnő gyermekéhez, kolléganő ismerősének a gyerekéhez, akit sose láttunk, de sokkal többet alszik, mint a miénk, nem is kell ringatni, alig sír és úgy és annyit eszik, ahogy a nagykönyvben megvan írva.
Nem tudom, ki hogy van vele, de az én gyermekeim rendre fittyet hánytak a szakirodalom bölcs szavainak. A lányunk babaként sem aludt sose annyit, amennyit kellett volna, hiába minden trükk, fehér zaj, igazi porszívó, labdán ringatás, kisujj a szájába (cumi helyett), homlok simi, mindez egyszerre és felváltva Apával.:)
Az éjszakákat inkább hagyjuk is, az alvás hiány okozta jótékony homály, szürke fátyla borul elmosódó emlékeimre. Aztán egyszer csak 1 éves lett és elkezdett aludni, mint egy kicsi angyalka, este még kérte, mindazt, ami segítette őt az elalvásban, de már gördülékeny rendszer lett a kínlódásból. Ma meg 12 órákat alszik este 8 és reggel 8 között, kivéve, amikor nem, de már ismeri a „csendben játszom” fogalmát és az öccsével már kávét is főznek nekünk szombat reggelenként. A délutáni alvásokat a kapcsolatunk megóvása érdekében engedtük el, csak akkor kell, ha betegek, néha elismeri, hogy jól esett neki, de csak halkan és suttogva, és ne is mondjam el senkinek. 🙂 Szóval pssszt!
Valahogy a legfontosabb tényezőt, nevezetesen a gyermeket, rendre kifelejtjük az egyenletből.
Ha őt figyeljük, ismerkedünk vele, keressük és tanuljuk a jelzéseit, és közben magunkat is meglátjuk az egész képben, elkezd derengeni a fény.
Először is a kisbabád nem direkt csinálja, azt amit csinál, Te vagy neki a világ, veled akar lenni az ébren töltött órái legnagyobb részében, sőt még aludni is csak veled szeretne. Ám érthető, hogy ez nem fenntartható egy olyan társadalomban, ahol az anyukák többnyire egyedül, otthon töltik a napjaikat, kevés valódi segítséggel.
Ha most találkozhatnék a 7 évvel ezelőtti Tündivel, elmondanám neki, hogy nyugodj meg, jól csinálod, nézz erre a kicsi lányra, kerekded, mosolyog, csillog a szeme és ha rád néz ragyog a világ. Lesznek jó és rossz napok, de lehet elölről kezdeni másnap és újraírni a mintákat, amik nem működnek és mélyebben érezhetünk együtt magunkkal és más anyukákkal is.
Minden erőddel azon vagy, hogy a kisbabád a lehető legjobbat és legtöbbet megkapja tőled és ezt mindenki látja, rajtad kívül. Néha állj meg egy percre és kezd el élvezni azt, hogy anyuka lettél, van egy csodálatos kisbabád, vagy akár több :), akinek a szuszogása, mosolya minden gondodat feledteti (ha most mégsem, akkor majd valamikor a jövőben, mikor majd vissza emlékszel 🙂 ).
Veregesd meg a vállad és legyél büszke magadra, amiért helyt állsz nap, mint nap. Vedd figyelembe a saját szükségleteidet és igényeidet, kérj segítséget és némi énidőt.
Egyszer fog rendesen aludni, enni és tényleg minden elmúlik és jön helyette valami más.
Ez mind tegnap este fogalmazódott meg bennem, amikor az 5 éves kisfiúnkat próbáltam sokadik körben alvásra bírni. Már késő volt majdnem 10 óra, még mindig éber volt, hozzám bújt, mesélt a napjáról, rendezgettük a párnákat, simogattam a hátát, a fejét, majd egyszer csak csend lett és egyenletes szuszogás. Alig vártam, hogy aludjon, éhes és fáradt voltam, aztán meg csak néztem, ahogy alszik és így megy ez már 7 éve, hol az egyik, hol a másik gyermekünkben gyönyörködünk altatás után. Hát ilyen ez…
Csodálatos őszi napokat kívánok Nektek! <3
